1. fejezet

Reggel már tépkedtem a hajam. Igaz, hogy előző este mindent összepakoltunk anyával mégis ilyenkor derültek ki, hogy még sincs minden úgy, ahogy szeretnénk. Nagy nehezen mégis oda értünk fél hatra a suli elé, ahonnan indultunk volna. Ahhoz képest, hogy mennyire féltem, hogy elkések, és itt hagynak mi érkeztünk másodiknak, a többieknek úgy tűnik nem ment a korán kelés. Már éppen azon gondolkodtam, hogy Sarah mikor érhet ide, amikor hirtelen megláttam őt, a szüleivel. Odarohantam hozzá!

-         Szia! – Kiáltottam izgatottan.

-         Szia Ali! Már alig várom, hogy beszállhassunk a buszba, alig aludtam valamit és még fázom is. – Mondta elhaló hangon, pedig ő se az a lustizós típus. Biztos a szülei egész éjjel szekálták.

-         Olaszországban biztos nem fogsz fázni. – Mondtam. Hátha jobb kedvre derítem.

-         Sarah vidd a csomagjaidat a buszhoz! Hamarosan indulás.– Rivallt rá az anyja, Mary.

-         Rendben anya. – Egyezett bele Sarah. Én is segítettem neki, hogy ne egyedül cipelje őket. Oda mentünk a buszhoz és beraktuk a csomagjait a busz alsó tároló helyébe, anya közben berakta már az enyéimet. A kísérő tanár a suliból az olasztanárnőnk volt, a suliból sok más gyerek is elkísért minket, de sokan voltak más iskolából. Rajtunk kívül az osztályból még elkísért egy lány, Debra akit mindketten utáltunk Sarahval, mert egy valódi kis ribi volt, de ettől még jónak ígérkezett az út. Sarah elköszönt a szüleitől én is anyától és már indulásra készen álltunk. Persze már mindenki ott volt csak Debra hívta fel a tanárnőnket, Susannt, hogy késnek egy picit és várjuk meg őket. Miattuk félórás késésbe kerültünk, de azért megvártuk őket. Miután ők is megérkeztek felszálltunk a buszra, ami eléggé kicsi volt, épp belepréseltük magunk. Én és Sarah középen baloldalt szúrtunk ki magunknak egy jó helyet. Megengedtem neki, hogy ő üljön az ablak felől, bár busz beteg vagyok, de azért tájékoztattam a következményeiről.

-         Milyen hosszú lesz az út szerinted? – Kérdezte.

-         Kb. 20 – 30 óra között.

-         Akkor van időm aludni! – Nevetett.

-         Mitől vagy ennyire fáradt?

-         Egész este csomagoltam. Anyáék azt mondták, hogy ha annyira felnőttnek hiszem magam, hogy két hétre Olaszországba megyek nélkülük, akkor csomagoljak is be egyedül, mint egy felnőtt.

-          Egész este csomagoltál? – Kérdeztem, bár sejtettem már hamarabb is, hogy a szülei megint produkálták magukat.

-         Nem. Csomagoltam, szendvicseket csináltam, mostam és vasaltam is.

-         Lara a takarítónőtők nem mosott ki?

-         Anya a héten kirúgta.

-         Miért? – Ez még engem is meglepett. Lara már évek óta dolgozott Sarahéknál és mindenki szerette.

-         Anya nem indokolta, mondván nem tartozik rám. Nagyon elegem van már ebből az egészből, folyton pisisnek néz, és mégis mindent velem csináltat meg! – Kelt ki magából.

-         Tudom, hogy szeretted Larát, én is kedveltem pedig alig ismertem. – Próbáltam vigasztalni, nem túl nagy sikerrel, de láttam, hogy örül annak, hogy van, aki megérti. - Gondolj arra, hogy két hétig a szüleid nélkül leszel Olaszországban velem. Ne azzal töltsd a nyaradat, hogy miattuk idegeskedsz, és totál kiborulsz.

-         Tudom, tudom. – Mondta most már nyugodtabban.

-         Mennyi pénzt hozol az útra? – Kérdeztem, bár tudtam, hogy neki kellett az utat is fizetnie és hiába tehetősek a szülei biztos nem kapott túl sok pénzt.

-         50 eurót (12500 Ft) hoztam magammal.

-         Hú az nem túl sok, két hétre ennyi költőpénz… az ebédet nekünk kell venni, ráadásul nyilván vennél valami emléket. Ennyi pénzből viszont még kajára sem telik.

-         Akkor majd éhezünk. – nevetett - Te mennyit hoztál magaddal?

-         Én 200 eurót (50000 Ft), anya szerint örüljek, mert most neki kell éheznie az út miatt. – Ezen mindketten elkezdtünk nevetni, bár tudtuk, hogy ez az igazság. Nem vagyok valami iszonyat gazdag. Egy kis panelban élek, persze az osztályból a legtöbben nem gazdagok, csak, néhányan pl.: Debra és Sarah, bár Sarah sem élvezheti ki ennek előnyeit. De abba is hagyom az önsajnáltatást, hiszen mindenem megvan most is elmehetek Olaszországba J és egyébként is nem a családi életemről, szól ez a történet..

-         Indulunk! – kiáltotta a busz másik végéből Susann az olasztanárunk. Utoljára kinéztem még az ablakon, hogy megcsodáljam azt a várost, amiben leéltem 15 évet, persze tudtam, hogy hamarosan viszont látom, de mégis jó érzéssel töltött el ez az egész. Minden szülő vadul integetett az éppen induló gyerekeinek, beleértve anyát, sőt még Sarah szüleit is. Ekkor értettem meg, hogy ők is nagyon szeretik a lányukat, és csak féltik a világtól. Bár az érzelgés két másodperc után el is múlt és inkább arra gondoltam, hogy mi vár rám Olaszországban. Elindultunk.