2. fejezet

Amint elindultunk elővettem a fényképezőgépet és az ablakon keresztül már is kattogtattam. Sajnos ez a mániám. Sarah hozott magával egy szuper nyakpárnát és elkezdett szunyókálni. Én pedig átkoztam magam, csak Ali Norstell lehet az a hülye, aki 20–30 órás oda-vissza útra nem visz magával párnát, és nem tévedtem. Még Polly is vitt, aki nem éppen az eszéről volt híres, csak én nem és ennek úgy két óra után éreztem is a hatását. Egy ideig csendben elvoltam, rajtam kívül mindenki aludt, (mert korán kelt) PÁRNÁN! Én inkább a tájat csodáltam (vajon miért J). Próbáltam minden fele dőlni, de sehogy sem volt jó, ráadásul nem tudtam az ablaknak sem támaszkodni, mivel hagytam, hogy Sarah üljön oda. Egy idő után mégis elszunyókáltam. Kb. fél órára rá, éreztem, hogy valaki lökdös, ezért kinyitottam a szemem, és rájöttem, hogy úgy aludtam el, hogy a fejem Sarah mellkasán volt. Enyhén szólva zavarba jöttem, még jó, hogy barátok vagyunk és még jó, hogy eléggé lapos ott. Na jó, ezt visszaszívom.

-         Ha szükséged van párnára, csak szólj! – nevetett miután felegyenesedtem.

-         Bocsi! Véletlen volt.

-         Gondoltam, bár most már kezdek gyanakodni.

-         Ha-ha.

-         Miért nem hoztál párnát? – Kérdezett és ezután megint hülyének éreztem magam.

-         Nem volt kedvem, gondoltam alszok rajtad. – Mondtam gúnyosan.

-         Óh, akkor nem is kínálom fel a párnám! Hiszen nincs rá szükséged. – Vágott vissza.

-         Ha ragaszkodsz, hozzá elfogadom. – Megbeszéltük, hogy egyik nap ő alszik rajta másik nap én. Az utazás hossza miatt ma többször is cserélgethetjük. Már reggel kilenc is elmúlt éppen valamerre Veszprém fele tartottunk, mi pedig végig azon tanakodtunk, hogy miért. Hiszen ha már Szegeden voltunk minek kell Veszprém felé menni, mivel az nagy kitérő. Valamivel kénytelenek voltunk elütni az időt, mert reggel nem volt időnk újságot venni. Sarah előkotort a táskájából egy zacskó sós mogyorót és megkínált vele, de én nemet mondtam, mert édeset kívántam. Elővettem a táskámból egy gumicukros tasakot és azon kezdtem tűnődni, hogy sohasem szerettem a gumicukrot, most sem szeretem, és nem kell túl nagy jövőbe látás, hogy tudjam, hogy nem is fogom soha szeretni, akkor meg mi a szarért keres egyenesen 3 zacskó belőle a táskámban?! Már épp azon voltam, hogy százalékot számítsak, hogy az ükunokáim milyen valószínűséggel esznek gumicukrot, ha csak az apaiág szereti és ő szívbeteg. Nem mintha értenék az ilyen számításokhoz, de egy unatkozó ember sok mindenre vetemedik J. Amikor megérkeztünk az első négyórás pihenőhelyre.

-         Szálljatok le, levegőzzetek, menjetek el pisilni stb. – Szólított fel Susann. Mindenki nagy nehezen feltápászkodott és elindult kifelé a buszból, csak én és Sarah maradtunk a helyünkön. – Ali, Sarah ti is szálljatok le! – és odajött hozzánk.

-         Nem akarunk, nem kell WC - re mennünk, inkább fent maradnánk. – Mondtam, mert féltem, hogy Saraht a végén még meggyőzi. Mindig is sokáig tudtam tartani, ne hogy már négy óra után, úgy hogy nem is ittam rohangálnom, kelljen a mosdóba.

-         Akkor csak négy óra múlva lesz megálló és a busz nem fog megállni a kedvetekért. – Nem vagyunk kisgyerekek, tudjuk bla-bla-bla.

-         Nem kell WC-re mennünk, már mondtam.

-         Legalább levegőzzetek! – Soha nem gondoltam volna róla, hogy ennyire erőszakos. Kiderül, hogy nappal egy aranyos tanár éjjel pedig egy pszichopata sorozatgyilkos és most, hogy már nem a suliban vagyunk mindenkit nyugodt szívvel, lemészárol. Épp elképzeltem őt véres ruhában egy konyhavágó késsel a kezében, halálos vigyorral az arcán, amikor Sarah megint elkezdett lökdösni. Na neki ez a rossz szokása.

-         Ali!

-         Igen? – Ekkor jöttem rá, hogy nem igazán koncentráltam az elmúlt percekben. – Annyira fáradt vagyok, és ha levegőre lesz szükségem, majd kinyitom az ablakot. – mondtam reménykedve, hátha lesz jobb dolga is, minthogy minket cseszegessen.

-         Rendben, de a következő megállónál ti is leszálltok! – Jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

-         Persze, persze. – Nyögdécseltem.

-         Mindenkinek felszállás, lejárt a pihenő idő! – Szólt a buszsofőr.

-         Jaj! Még ne, nekem még gyorsan el kell mennem a mosdóba! – Kiáltott fel a tanárnőnk. Komolyan látnotok kellett volna a jelenetet, a tanárnő rémült arcát, hogy mindjárt összehugyozza magát és a buszsofőr elkomorult arcát, látszott, hogy azt gondolja, hogy csak ő lehet az a szerencsétlen, akinek mindig ilyen idióták jutnak. Jellemző, azzal töltötte az összes időt, hogy minket akart meggyőzi, hogy szálljunk le. A tanárnőt még gyorsan leengedte a sofőr mi, pedig Sarahval nem bírtuk és röhögni kezdtünk.